Aláhajló szeretet

Természetes mozdulat?

„Mert letekintett az ÚR a szent magasságból, lenézett a mennyb?l a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket.” Zsolt 102,20-21

Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy ítélkezzünk emberek felett. Látjuk a szálkát a másik szemében, amely szúrja a szemünket, pedig valójában csak saját gerendánk egyik szálkáját vettük észre benne. Könnyen megfogalmazódik szívünkben, melyet gyakran ki is mondunk: Megérdemelte. Azt kapta, ami járt neki. De arra is hajlamosak vagyunk, hogy eközben a magunk életét értékesebbnek, drágábbnak, jobbnak, fontosabbnak tartsuk a másikénál. Nemhogy a bajba jutott b?nösökön, de még az „alulmaradt” barátokon, családtagokon sem akarunk segíteni, ha az er?feszítésbe kerül. Márpedig a segítség mindig egyfajta er?feszítést kíván meg t?lünk. Mert ilyen a természetünk. Meg kell feszítsük magunkat azért, hogy mások felé odafordulhassunk.

Jézusban az Isten – az el?bbiek fényében – érthetetlen módon odafordult a b?nös emberhez. Egyszer?en azért, mert megszánta. Szánalmat érzett Isten a megtévelyedett és a vesztébe rohanó ember iránt. Eljött, hogy kiszolgáltassa magát, s hogy a rosszból jót hozzon ki. ? is megfeszült azért, hogy segítsen – de nem magát meger?szakolva, hanem önszántából, felfoghatatlan szeretetéb?l fakadóan. Isten szándéka mindig is világos volt: „nem kívánom én a b?nös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.”(Ez 18,23) Mi hajlamosak vagyunk arra, s?t ösztönszer?en az jellemez bennünket, hogy csak magunkkal tör?djünk. Ha valaki megbánt, arra megharagszunk – mert nehezebb megbocsátani. Ha valaki veszélybe kerül – elmegyünk mellette, mert mi is veszélybe kerülhetünk. Tudatmódosítva, de még józanul is képesek vagyunk eltaposni egymást. Életeket oltunk ki azért, mert nem tekintünk le. Fenn hordjuk az orrunk, „nemtör?dömöt” játszunk, persze csak másokkal szemben. Magunkat mindig jól akarjuk éreztetni, szórakoztatni, jól lakatni és jól kielégíttetni. Isten Krisztusban tanít minket az önzetlenségre, az igaz felebaráti szeretetre, a megbocsátásra és az alázatra. Krisztuson kívül lehet maradni, csak nem életben maradni. Ne mondjunk le egymásról, hanem mondjunk le magunkról, vegyük fel keresztünk és kövessük Krisztust.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..