‘Gondolatok’ kategória archívuma

“Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is.” Jóel 2,13

Választás

A presbiterek szerepe nagyon előtérbe került a török hódoltság idején, amikor falvak maradtak pap nélkül az ellenreformáció üldözése következtében. A presbiteri testület első megalakulása 1617-re tehető, amikor a pápai gyülekezet megalakította a Magyar Református Egyház első presbitériumát. A vallásszabadság eljövetelével azután is megmaradt ez az intézmény és a református megújulási mozgalmakban sok helyen jelentős szerepet vállalt.

Melyek az elvárások a presbiteri tisztre jelölhető egyháztagokkal szemben? A legjobb, ha feltett kérdésünkre a választ elsősorban a Szentírás segítségével keressük meg.

Az Ószövetség első „presbitériuma” Jetró tanácsa szerint: „Szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést” (2Móz 18,21).  Korábban nem tisztség volt, csak egy minőségi jelző. Némelyik országban és némelyik protestáns egyházban ma is csupán „idősebb” egyháztagokról beszélnek, ahogyan Pál apostol is egy helyen így emlegeti őket: „… elküldött Efézusba és magához hívatta a gyülekezet véneit” (ApCsel 20,17) és azután nekik mondja:„Viseljetek tehát gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20,28). Ugyanakkor más helyen kimondottan a presbiterekről szól: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek; elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak” (1Tim 5,17). Itt presbiter néven szerepelnek az igehirdetők is, sőt, János apostol a leveleiben magát is „presbiter” néven mutatja be.

Kattints ide a folytatáshoz »

Bevált reménység

Ahhoz, hogy reméljünk valamit, akarnunk kell azt. A remény szükséges és fontos alkotóeleme az akarat és a vágy. Legelőször ezt kell tudomásul vennünk. Csak ebben a momentumban különbözik az – általános és nem bibliai értelemben vett – remény a hittől.

Például mondhatnám, hogy azt hiszem, Kovács megnyeri a versenyt – még ha voltaképp nem is akarom, hogy ő nyerjen. Ezzel ellentétben értelmetlen volna azt állítanom, hogy remélem, Kovács fogja megnyerni a versenyt, ha nem akarom, hogy nyerjen. Amit remélsz, az szükségképpen az általad preferált eset. Ha azt remélem, hogy Kovács fog nyerni, akkor azt akarom, hogy nyerjen. Ezzel szemben, ha az a meggyőződésem, hogy egy bizonyos dolog megtörténik, akkor abból még nem derül ki, hogy ténylegesen mit akarok. Ha valamit igaznak hiszünk, akkor akarhatjuk, vagy nem akarhatjuk, hogy igaz legyen, és igazából teljesen közömbös is lehet számunkra. A remény viszont teljesen más. Amikor reménykedsz, akkor érintett vagy. Valami olyan forog kockán, ami számít neked. Tehát ha hamisnak bizonyul az, amit gondoltam, akkor meglepődök, de ha a reményem bizonyul hamisnak, akkor csalódott leszek. Ez a tény a remény vágykomponensét bizonyítja.

Mivel a remény magában foglalja a vágyat, hogy az a dolog igaz legyen, ezért reményeink sokkal többet mondanak el rólunk, mint meggyőződéseink általában. Kevés dolog fed fel többet rólunk, mint az önmagunkhoz, családunkhoz, barátainkhoz, nemzetünkhöz és világunkhoz fűződő remények.

Forrás: Robert N. Wennberg: Kételkedők könyve, Budapest 2011., Kálvin Kiadó, 101-102. o.

Természetes mozdulat?

„Mert letekintett az ÚR a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket.” Zsolt 102,20-21

Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy ítélkezzünk emberek felett. Látjuk a szálkát a másik szemében, amely szúrja a szemünket, pedig valójában csak saját gerendánk egyik szálkáját vettük észre benne. Könnyen megfogalmazódik szívünkben, melyet gyakran ki is mondunk: Megérdemelte. Azt kapta, ami járt neki. De arra is hajlamosak vagyunk, hogy eközben a magunk életét értékesebbnek, drágábbnak, jobbnak, fontosabbnak tartsuk a másikénál. Nemhogy a bajba jutott bűnösökön, de még az „alulmaradt” barátokon, családtagokon sem akarunk segíteni, ha az erőfeszítésbe kerül. Márpedig a segítség mindig egyfajta erőfeszítést kíván meg tőlünk. Mert ilyen a természetünk. Meg kell feszítsük magunkat azért, hogy mások felé odafordulhassunk.

Jézusban az Isten – az előbbiek fényében – érthetetlen módon odafordult a bűnös emberhez. Egyszerűen azért, mert megszánta. Szánalmat érzett Isten a megtévelyedett és a vesztébe rohanó ember iránt. Eljött, hogy kiszolgáltassa magát, s hogy a rosszból jót hozzon ki. Ő is megfeszült azért, hogy segítsen – de nem magát megerőszakolva, hanem önszántából, felfoghatatlan szeretetéből fakadóan. Isten szándéka mindig is világos volt: „nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.”(Ez 18,23) Mi hajlamosak vagyunk arra, sőt ösztönszerűen az jellemez bennünket, hogy csak magunkkal törődjünk. Ha valaki megbánt, arra megharagszunk – mert nehezebb megbocsátani. Ha valaki veszélybe kerül – elmegyünk mellette, mert mi is veszélybe kerülhetünk. Tudatmódosítva, de még józanul is képesek vagyunk eltaposni egymást. Életeket oltunk ki azért, mert nem tekintünk le. Fenn hordjuk az orrunk, „nemtörődömöt” játszunk, persze csak másokkal szemben. Magunkat mindig jól akarjuk éreztetni, szórakoztatni, jól lakatni és jól kielégíttetni. Isten Krisztusban tanít minket az önzetlenségre, az igaz felebaráti szeretetre, a megbocsátásra és az alázatra. Krisztuson kívül lehet maradni, csak nem életben maradni. Ne mondjunk le egymásról, hanem mondjunk le magunkról, vegyük fel keresztünk és kövessük Krisztust.

Egy elgondolkodtató videó az alábbi igéhez:

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan” 1Pét 5,7-9a

Beleszületünk

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” Jn 8,36

Jézus a bűn rabságából szabadítja ki az embert. Ha akarod, Ő kiemel az evilági rabságból és a maga szolgálatába hív. Függő helyzetben vagyunk, valami belül mindig hajt, s ezt a belső hajtást sokszor a világ sodrása határozza meg. Nevezhetjük ezt a sodrást trendnek, divatirányzatnak, társadalmilag elfogadott értékeknek. Ilyen trendi dolog ma az internetezés, azon belül is a közösségi oldalak használata.

Az elmúlt négy év alatt csaknem nyolcszorosára emelkedett az interneten átlagosan eltöltött idő – állítja egy új kutatás. Négy órát minimum,de akár hét-nyolc órát is eltölt egy átlag ember a gép előtt naponta. A testi elgyengülés mellett – szemromlás, hátfájás – lelkileg is megérzi ennek közvetlen hatását az ember. Szellemileg is elgyengül, elsorvad, vagy egyszerűen csak visszamaradott, antiszociális emberré válik. Ma már kialakult, használatban lévő fogalom a netfüggőség. Személyes kapcsolatokra szüksége van az embernek – ám ezt ma nagyobb részt a gép előtt éljük meg. Ott keresünk társat, ott beszélgetünk ismerősökkel, barátokkal, de még a családtagjainkkal is – virtuálisan, nagyon távol a valóságtól. Lehet, hogy pillanatokra felmerül bennünk a gondolat: nem jó ez így. Azonban könnyebb engedni a késztetésnek – van szabad félórám, hát leülök a gép elé – mint elhagyni életidegenítő szokásainkat. Ma lehet, hogy nagyobb veszélyt jelent – különösen a már nem is olyan távoli jövőre nézve – a netfüggősség, mint bármely más változata az addiktív viselkedésformáknak (alkohol-, nikotin-, vagy drogfüggősség).

A Fiú, vagyis a Krisztus az egyetlen, aki segít felülemelkedni, sőt kijönni ebből a függősségből is, ebből a rabságból is. Minden más segítség átmeneti – de ha akarod, kéred, várod, hogy a Fiú, azaz Jézus megszabadítson, akkor Ő megszabadít. És valóban szabad leszel.

Részlet a Luther (2003) című filmből:

A teremtésvédelem hete (2010. szeptember 26 – október 3.) alkalmával beszélgetésre hív az alábbi videó:

Hősköltemény, mellyben előszámláltatnak a Verestemplom seregének dicsőséges tettei, midőn Zemplén vármegyében, a Bodrognak partján kalandozának

Kattints ide a folytatáshoz »

Napjainkban különösen is fontos feltennünk a kérdést: mit jelent reformátusnak lenni? Sokminden múlhat azon, miként tudjuk megfogalmazni válaszunkat.