‘Homília szoba’ kategória archívuma

Emberség

“Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Mt 5,7

Urunk, Jézus Krisztus itt arra figyelmeztet, hogy nekünk úgy kell magunkhoz ölelni szegénységben élő felebarátainkat, mintha egyesülnénk velük, hogy fogékonyak legyünk szenvedéseik átérzésére, és gyöngéd szeretettel velük együtt sóhajtozzunk, és együtt sírjunk a sírókkal, mint ahogy erre Pál apostol buzdít (Róm 12,15). Mindezekkel arra nézve nyerünk tanítást, hogyha életünkben sok a nyomorúság, kellemetlenség, elnyomás és igazságtalanság, ez mégse legyen akadálya annak, hogy boldogoknak mondjuk magunkat, hiszen Isten még szenvedéseinket is megáldja, ha rátekintünk. Urunk, Jézus Krisztus pedig még egy fokkal tovább vezet minket mostani tanításával, ti. azonkívül, hogy minden embernek szelídnek kell lennie saját életében, s türelmesen kell hordoznia a bántalmakat és gyötrelmeket, még azokkal is együtt kell éreznie, akik ellenséges indulatból fakadó zaklatásokat szenvednek, és keresnünk kell azokat az eszközöket, melyekkel őket megsegíthetjük éppen úgy, mintha mi magunk volnánk a szenvedők. Irgalmasságot gyakorolni annyit jelent, mint osztozni a másik ember nyomorúságában.

Elsősorban tehát azt kell megtanulnunk, hogy legyünk emberségesek, mert így tudunk együttérezni azokkal, akik szenvednek. Azután pedig tekintsünk arra, hogy mások megsegítésére Isten milyen lehetőséget ad nekünk, és használja azt fel mindenki hűségesen. Jézus ugyanakkor ígéretet is közöl velünk, mert mi szánalmasan hanyagok vagyunk. Az a tanítás pedig, amit Isten Fia itt hirdet, teljesen ellenkezik érzelemvilágunkkal, éppen ezért nagyon nehéz azt hittel elfogadni, de az ígéret segíti annak elfogadását. Ha ugyanis csak ennyit hallanánk: „Boldogok az irgalmasok…” – ezt mindenki visszautasítaná, de Urunk, Jézus Krisztus arra emlékeztet, hogy nekünk is szükségünk van irgalmasságra mind mennyei Atyánk, mind pedig az emberek részéről, s hogy ezt elnyerhessük, ennek legjobb eszköze, hogy mi legyünk irgalmasok. Amikor tehát ezt a tanítást halljuk, ez legalább arra ad alkalmat, hogy jobban magunkba szálljunk. Ha pedig még inkább meggondoljuk, amit Jézus Krisztus itt szinte mellékesen érint, akkor ebből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy az irgalmasság gyakorlása Isten gyermekei számára már egy része a boldogságnak.

 Forrás: Kálvin János: Kik a boldogok?, Budapest 2009., Kálvin Kiadó, 38-41.o

Jézus az élő víz

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” Mt 5,6

„Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek.” Lk 6,21a

 Tanuljunk meg hagyatkozni arra a reménységre, hogy végül is megelégítést nyerünk, és Isten gondoskodni fog rólunk minden szükségletünkben. S ha ma olyanok vagyunk is, mint aki már-már kileheli lelkét, mert nincs benne életerő, sem pedig segítséget máshol nem talál; tehát mégha ilyen végső szorultságban vagyunk is, ez a reménység, mint erős támasz, megtart minket.

Nézzünk hát Istenre, akinek megvan az a hatalma, hogy az éhezőket megelégítse. Ha pedig mi azt hangoztatjuk, hogy nem óhajtunk kivételezést másokkal szemben, még ha igazán okunk is volna rá, ne találjuk különös dolognak, ha ez mégis bekövetkezik. Mert jóllehet nem akarjuk, hogy minket elnyomjanak, de azt sem kívánjuk, hogy bárki is sérelmet szenvedjen érettünk. Csak azt az egyet kérjük, hogy igazság és méltányosság uralkodjék közöttünk. S ha mégis éheznünk és szomjúhoznunk kell, és Isten engedi, hogy rövid időre ellankadjunk, ez csak azért van, hogy megpróbálja hitünket és béketűrésünket. Ha ugyanis földi életünk idején teljes nyugalomban lennénk és soha el nem gyöngülnénk, az emberek pedig arra igyekeznének, hogy minket megelégítsenek, senki nem okozna nekünk bosszúságot, nem akadályozná utunkat, akkor hogyan is lehetne a gyakorlatban megvalósítanunk az itt kifejtett tanítást?

Ezért kell tehát éheznünk és szomjúhoznunk! De az is kell, amint mondtuk, hogy szelídek maradjunk még akkor is, ha vadállatok között élünk, amelyek éles fogaikkal, erős lábaikkal készen vannak arra, hogy szétmarcangoljanak, feldaraboljanak és lenyeljenek. Mi tartsunk ki állhatatosan béketűréssel és szelídséggel! Ezért kell tehát éreznünk az éhséget és szomjúságot, hogy Istenhez imádkozzunk; ha pedig ő igaz ügyünk ellenére is megengedi, hogy ily bántalmazásokban részesüljünk, mi mégse adjuk búnak fejünket, kétségbe ne essünk, és ne jöjjünk ki a sodrunkból, hanem maradjunk meg abban a várakozásban, hogy végül Isten gondoskodik rólunk minden szükségünkben.

Forrás: Kálvin János: Kik a boldogok?, Budapest 2009., Kálvin Kiadó, 35-36.o

Báránytörvény

„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Mt 5,5

Isten pásztorunkká tette Urunkat, Jézus Krisztust. A legfontosabb pedig az, hogy ő megőrzi lelkünket mindaddig, amíg eljutunk az örök üdvösségre, amit nekünk szerzett. De még ebben a mulandó életben is testi életünk őrizője kíván lenni. Ezért hát legyünk az ő juhai! Hiszen ő nem a farkasok pásztora.

Bár emberi értelemmel fel nem foghatjuk, hogy a szelídek öröklik a földet, és inkább azt mondogatják, hogy mindazok, akik jóságosak, ártatlanok és türelmesek, voltaképpen ügyetlenek, és sokkal többet érne tudatosan bosszút állni, mint szenvedni azért, mert mások visszaélnek ártatlanságunkkal: mindamellett igaznak fogjuk találni ezt a tanítást, hogy nincs jobb és kívánatosabb dolog, mint ragaszkodni ehhez az ártatlansághoz. Legyen olyan emberi lelkületünk, hogy türelmesen elhordozzuk az ellenünk elkövetett bántásokat, és ne fizessünk vissza azért gonosszal, hanem a rosszat jóval győzzük meg. Mert ha így cselekszünk, akkor örököljük igazán a földet. Mit is kívánnak valójában azok a „derék” emberek, akik azt akarják, hogy mindenki reszkessen a tekintetük előtt s így szerezzenek maguknak tekintélyt? Azt kívánják, hogy birtokolják a földet, mégpedig zsarnoki hatalommal. Igen, hogy övék legyen! De ezzel önmagukat teszik rabokká az egész földkerekségen, akár falvakban vagy városokban, akár pedig kastélyokban vagy várakban élnek. Mindenki ellenségükké lesz, és ami még rosszabb: harcolnak saját maguk ellen, azután pedig Isten üldözni fogja őket, bármerre járnak is.

Mi pedig tartsuk magunkat ahhoz, amiről Isten Fia tett bizonyságot, aki maga az örök igazság, s aki nem csalódhat. Követve tanítását, ismerjük el tehát, hogyha uralkodni tudunk önmagunkon, béketűrők és szelídek leszünk, amint ő parancsolja, akkor valóban örökölni fogjuk az egész világot, és Isten kegyelméből már itt e földön tiszta és igaz szívvel részesülünk a legdrágább javakban. Így mindenkor nyugalmunk lehet még akkor is, ha bántalmaznak.

Forrás: Kálvin János: Kik a boldogok?, Budapest 2009., Kálvin Kiadó, 31-32.o.

Homályos látás?

“Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Mt 5,4

Minden további boldogmondással mélyül a szakadék a tanítványok és a nép között. Egyre láthatóbb lesz a tanítványi seregnek szóló kihívás. A sírók azok, akik készek úgy élni, hogy lemondanak arról, amit a világ boldogságnak és békének nevez, akik nem hangolhatók össze a világgal, akiket nem lehet a világgal egy szintre állítani. Szenvednek a világért, annak bűne, sorsa, boldogsága miatt. A világ ünnepel; ők pedig félreállnak, a világ kiáltja: Örüljetek az életnek -; ők pedig gyászolnak. Látják, hogy a hajó, amelyen ünnepi ujjongás tombol, már léket kapott. A világ haladásról, erőről, jövőről ábrándozik, a tanítványok a végről, az ítéletről, Isten országa megérkezéséről tudnak, amelyre a világ egyáltalán nem alkalmas. Ezért idegenek a tanítványok a világban, kellemetlen vendégek, békebontók, akiket elvetnek. Miért kell Jézus gyülekezetének a nép oly sok ünnepénél – holott közöttük él – kívül maradnia? Vajon már nem érti embertársait? Talán az embergyűlölet és megvetés rabjává lett?

Senki sem érti jobban embertársait, mint Jézus gyülekezete. Senki sem szereti jobban embertársait, mint Jézus tanítványai – éppen ezért maradnak kívül, éppen ezért szenvednek. Rendkívüli jelentőségű és szép, hogy Luther a görög szót itt „szenvedés-hordozó”-val fordítja. A hordozásról van ugyanis szó. A tanítványi gyülekezet nem rázza le a szenvedést, mintha semmi köze sem lenne hozzá, hanem hordozza azt. Éppen ezzel tanúskodik embertársaival való összetartozásáról. Ugyanakkor ezzel az is kifejezésre jut, hogy a gyülekezet nem keresi önkényesen a szenvedést, nem vonja ki magát makacs világmegvetéssel, hanem hordozza, amit rámérnek, és ami Jézus Krisztus követésében jut neki.

Végül pedig Jézus tanítványait a szenvedés nem teszi porhanyóssá, szétmorzsolhatóvá, keserűvé, úgy, hogy miatta összetörnének, mert sokkal inkább annak erejében tűrik el azt, aki őket hordozza. A tanítványok a rájuk mért szenvedést egyedül annak erejével hordozzák, aki a kereszten hordoz minden szenvedést. A szenvedés hordozójaként a Megfeszített közösségében járnak. Idegenként annak erejéből élnek, aki a világ számára annyira idegen volt. Ez a vigaszuk – jobban mondva – ez a vigaszuk a Vigasztalójuk (v.ö. Lk 2,25). A jövevények gyülekezete a keresztben talál vigasztalást, abban, hogy arra a helyre kényszerül, ahol Izrael vigasztalója vár rá. Így örök hazáját a megfeszített Úrnál találja meg, itt és az örökkévalóságban.

Forrás: Dietrich Bonhoeffer: Követés, Budapest 1996., 51-52. o.

Az elrejtett kincs

“Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Mt 5,3

A tanítványok minden tekintetben nélkülöznek. Egyenesen „szegények” (Lk 6,20). Nincs biztonság, nincs tulajdon, amelyet sajátjuknak, nincs egy darab föld, amelyet hazájuknak nevezhetnének, nincs földi közösség, amelyhez teljesen odatartoznának. De nincs saját lelkierő, tapasztalat, felismerés sem, amelyre hivatkozhatnának, amellyel vigasztalhatnák magukat. Jézusért veszítették el mindezt. Amikor elkezdték Őt követni, saját magukat is elveszítették, és ezzel mindazt, ami még gazdaggá tehette volna őket. Most szegények, annyira tapasztalatlanok, annyira balgák, hogy többé semmiben sem reménykedhetnek, csak abban, aki elhívta őket. Jézus persze ismeri a többieket is, a nép vallásának képviselőit és igehirdetőit, ezeket a hatalmasokat, tekintélyeseket, akik szilárd alapon állnak a földön, elválaszthatatlanul belegyökerezve népiségbe, korszellembe, népi kegyességbe. Azonban nem nekik, hanem egyedül tanítványainak mondja: Boldogok – mert övék a mennyek országa. Rajtuk – akik Jézus kedvéért teljes lemondásban és nélkülözésben élnek, jelenik meg az Isten országa. A szegénység közepében élve Isten országának örökösei ők. Kincsük mélyen elrejtve, a kereszten van. Látható dicsősében kaptak ígéretet a mennyek országára, és már övék is az ajándék a kereszt tökéletes szegénységében.

Jézus boldogmondása itt teljesen eltér a saját torzképétől – amely politikai, szociális programadás formájában jelenik meg. Az antikrisztus is boldognak mondja a szegényeket, de nem a kereszt miatt teszi – amely minden szegénységet magában foglal és boldog –, hanem éppen a kereszt politikai, szociális eszmerendszere által történő elhárítása miatt. Ezt az eszmerendszert nevezheti (az antikrisztus) keresztyénnek, és éppen ezzel lesz Krisztus ellenségévé.

Forrás: Dietrich Bonhoeffer: Követés, Budapest 1996., 51. o.

Krisztus kezében

“az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Azután így szólt mindnyájukhoz: “Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?”

Lk 9,22-25

Élet és halál fogalmai Jézus szájából nem biológiai állapotunkra vonatkoznak, hanem sokkal mélyebb valóságot jelölnek létezésünk mélyén. S amit ő ért az élet és halál szón, arra oda kell figyelnünk, mert Isten gondolatai valóságok, míg a mieink csak a valóságról alkotott fogalmak, halvány árnyképek, hasonlatok.

A jó egészségnek örvendő, de erkölcsileg kettősségben élő emberen sokkal inkább a halál uralkodik, mint a szenvedését elfogadó rákos betegen. Az élet és halál nem külső tényezők függvénye, hanem benső döntés kérdése. Az életet választani kell, úgy, hogy ragaszkodom Istenhez és az ő törvényeihez. Ez a mindennapok során kereszthordozásként jelenik meg, mert az élet szüntelen áldozatot követel. Azt az életet, melyet a világ bálványoz, el kell veszíteni ahhoz, hogy a másikat, az igazit megnyerhessem.

Kattints ide a folytatáshoz »

Életlátás

„Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha.”

Jn 8,51

Figyeljük meg jól: az Úr Jézus különbséget tesz a halál, és a halál meglátása, megízlelése között. Meghalni valamennyien meghalunk, de a keresztyén ember nem lát, nem ízlel halált. Ami azt teszi, hogy nem érzi, nem fél tőle, csendes nyugalommal megy eléje, mintha nem is halna meg, hanem csak elaludnék. Az istentelen pedig érzi a halált és örökösen iszonyodik tőle. Már pedig a halál fullánkja éppen az, mikor valaki ízleli, érzi.

Kattints ide a folytatáshoz »

Luther Márton

Írta és közzétette LUTHER MÁRTON (1483-1546) német reformátor 1517. október 31-én Wittenbergben, a vártemplom kapujára szögezve.

Az igazság kiderítése s igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya, a szabad művészetek és a szent teológia magisztere s ugyanott ezeknek rendes előadója elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen.

Kattints ide a folytatáshoz »

Megbecsülés után sóhajt

Az Isten tisztelete, az iránta való bizalmunk sokféleképpen megnyilvánulhat a keresztyén ember életében. Ennek egyik formája az, ha a teremtett világban ajándékul adott javakkal hűen sáfárkodunk. A Teremtő iránti bizalmunk a teremtés iránti felelősséggel párosulva lesz igazán hiteles.

2010. szeptember 26 – október 3. A Teremtésvédelem Hete

Bővölködünk a katasztrófákban. Árvizek, belvizek, özönvízszerű felhőszakadások, tűzvészek, szélviharok, perzselő aszályok, szmog és füst próbálják meg az embert közel s távol. Van, akinek mindez még mindig kevés ahhoz, hogy a személyes felelősségét és lehetőségét ebből a szempontból is megítélje. Isten kegyelmes színe előtt állva a hívő ember ezt az önvizsgálatot nem kerülheti el.

Egygenerációs gyülekezet?

“Pál a Galatákhoz írt levélben így ír a gyülekezetről: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Mit jelent ez az egység? Jelenti ez azt is, hogy Krisztusban nincs sem idős, sem fiatal? Hiszem, hogy igen.”

Egy- vagy többgenerációs gyülekezeti modellben élhet az egyház?

Látogasson el a Homília szobába és írja meg véleményét.